Vass Gabriella (1977-2014)
Vass Gabriella búcsúztatója (2014. 03. 07.)
Tavaly későn köszöntött be a tavasz. Május vége lehetett, amikor Gabi először felkelhetett a kórházi ágyából, hogy végre a saját lábán menjen el egy vizsgálatra. A kórház parkjában már nyíltak a virágok, zöldellt a fű, a levegő illatos volt, az emberek kabát nélkül, mosolyogva sétáltak a napsütésben. Teljesen lenyűgözte a látvány: minden rózsát meg akart szagolni, bár már messziről érezte az illatukat. Könnyes volt a szeme a boldogságtól, amiért végre tavasz van és végre egy kicsit ő is jobban lett.
Gabi idén is várta a tavaszt. Várta, hogy végre kertészkedhessen Gárdonyban, hogy a virágzó cseresznyefák alatt üldögélhessen. Várta a természet újraéledését és várta az ő új életét.
Egyszer a nagymamájától, Mezőkövesdről kapott egy szőlővesszőt és elültette. Sokat ugrattuk, amiért az évekig egy centit sem nőtt, de ő hitt a Mamika ajándékában, és egyszer csak fejlődni kezdett a tőke
Párjával, Gyurival sok tervet véghez vitt, de nagyon sok félbe maradt. Új életet akart kezdeni, új célokat tűzött ki maga elé, tervezte a jövőt, a megújult, egészséges mindennapokat.
Megbízott az orvosaiban. Bátran, hősiesen küzdött az életéért, és közben sem önmagáért, hanem a szeretteiért aggódott. Még a halálos ágyán is a családja és annak ügyes-bajos dolgai foglalkoztatták.
Hatalmas nagy szíve volt. Néha túl nagy ahhoz, hogy könnyen megsebezhessék. Mégis meg tudott bocsátani azoknak, akik nem akartak mellette lenni, és végül ki tudta azt is mondani: „Szeretlek Anyu”.
Mindig segítette az egész családot. Örömmel intézkedett, kutatott, informálódott, sokszor kéretlenül is. Szívesen felvállalta és sajátjaként kezelte mások gondjait. Mindig az járt a fejében, hogy hogyan tudná előrevinni a dolgokat. A felmerülő problémákra mindig volt egy-két azonnali javaslata. Sajnos mindezek közben önmagát az utolsó helyre sorolta a fontossági listán, és akár saját kárán is azon volt, hogy másoknak segítsen.
Hosszú hónapokig tartó betegsége alatt sosem panaszkodott. Amint egy kicsit erőre kapott, rögtön dolgozni akart. Szorgos volt, mint egy kis hangya, a fekvést már nagyon nem szerette. Amíg a párjával, Gyurival meg nem ismerkedett, a munka volt az ő igazi élete és a kollégái voltak a második családja. Rengeteget dolgozott, élvezte a munkát, szerette látni az eredményeket. Később megismerte és szívből megszerette a párja családját is, akik szintén nagyon szerették és szeretik őt.
Még az utolsó perceiben is annyira fontos volt neki a család, hogy a maradék kis erejét összeszedve megvárt mindenkit, hogy el tudjanak tőle búcsúzni.
Csendben, békében, párja karjai közt, a család jelenlétében hunyt el.
Nyugodj hát békében, sosem felejtünk el!
